ablakok

Rájöttem, a fényképeimet nézegetve, hogy érzek valamit az ablakok iránt.

Egy lépcsőfordulóban, az ablaknál megállva állapítottam meg annakidején, hogy "megtértem". Ahogy a fény beáradt, ahogy minden olyan szép fehér és tiszta volt. Mikor legközelebb ott jártam, és megálltam annál az ablaknál, örömmel állapítottam meg, hogy azóta az épület mögött templom épült, és az én ablakom annak az ajtajára néz. (Ennyit megtehettek, hogy a "szent helynek" megadják a tiszteletet...)

Ablakban szoktam álldogálni vele.
Sokszor némán.
Akkor is, mikor azt írtam neki, és úgy reagált rá. A következő adandó alkalommal, ahogy megérkezett reggeli aszociális fejével, mégis odajött, mintha mi se történt volna.

Görög oszlopok alkotta ablakban álltunk, mikor azt mondtam "mindegy, úgyis itt a vég", és repültünk a fény felé.

Miért?

Talán "elvágyódás". Talán mert nem merek élni, csak nézek ki a magam világából, vágyom kilépni, de kényelmesebb csak bent ülni és álmodozni a kintről.

És talán ez is csak egy rosszindulatú önértelmezés, mint az, amelyik szerint azért helyettesítem, és helyettesíthetem magam a macimmal fényképeken, mert annyira hasonlít az önképemre: kicsi, oda teszed, ahova akarod, ártalmatlan, sőt szája sincs, hogy visszapofázzon. Ezt az Unmündigkeitot akartam azzal megszüntetni, hogy rituálisan megsemmisítem a kis édest. (rite de passage)

Ennek analógiájára ki kéne törnöm egy ablakot és kiugrani rajta. :-o

(De mivel épp eszembe jutott az illusztrációként felhozott film, és mivel szeretem magam eredetinek hinni, erről persze szó sem lehet.)
.