sárcsata magammal

Kirendelt a főnök a rét egy elég sáros részének tisztogatására minket. Nekem az ágszedegetés jutott. Hamar rájöttem, hogy a laza fogú gereblyével nem megyek sokra. Az első ágacska után még törölgettem a kezem. Aztán rájöttem, hogy nincs miért, sőt. Bár a szobatiszta ember bűntudata nem szűnt meg, egy nagyobb bűntudat elől menekültem inkább: úgy éreztem, mintha ember/élőlény-voltom vagy valamilyen földanyát tagadnék meg, ha finnyáskodnék, mintha szülőjét ápoló ember húzná az orrát. Nem játszottam rá, de kissé még élvezni is kezdtem az ős-sár érintését.

És ha valakinek ez perverz, idézze fel a Prédikátor szavait: "Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké... Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik." (3,19a;20)

még rémlik valamennyire, milyen jó volt felszabadultan játszani nyáron a sárban

és már várom, hogy ezt a felszabadult érzést ne egyedül kelljen átélnem...

jeszke gidó

a tanyán, a kecskeólban van egy kis gida. egyedül egyke a 15 gida közül, az anyja (Joyce) "lakótársának", Jolandának nincs gidája, és eddig mindig a mamája mellett ült, pedig kifért volna a deszkák közt, mint a többi vele egykorú gida. de csak tegnap jött rá, hogy milyen jó szabadnak lenni, futkározni az ólban előre-hátra, kiugrani, megcsúszni a földön, vissza, megint. De még csak egyedül élvezi a szabadságát, próbálgatni az erejét, és ha mások játékot kezdeményeznek, próbálnak vele ökelelőzni, kitér előlük, visszabújik.

nagyon megesett rajta a szívem.
vagy az önsajnálat csúnya dolog?