Mindig azt mondtam: ezek a mai emberek már nem tudnak egy tisztességes várat építeni. De ott voltam, egy frissen elkészült, hatalmas kőtömbökből épített várban. Elégedetten vettem szemügyre az építményt, végigsétálva a fal mellett. Aztán lementem, hogy lássam az alapzatot. Hm, ide még nem ártana egy kis megerősítés, gondoltam. Aztán egy boltív alatt megláttam. Sötét bőre volt és finom vonásai. És nagyon-nagyon le volt gyengülve. Tudtam, hogy ő lerombolhatná az egész építményt, ha erőre kapna, de megsajnáltam. Vagyis megkívántam. Bár és mert tudtam hogy úr, a rombolás ura, letérdeltem mellé, megcsókoltam és az ágyékára tettem a kezem (vagy fordítva). Tudtam, hogy ő akarta így.
Magyarázat1: akkortájt álmodtam ezt, mikor a cuki szobatársam jelenléte miatt voltak nehéz éjszakáim. És úgy éreztem, nem követhetem el ezt vele. Mindig is visszataszítónak tartottam a gondolatot: visszaélni valakinek az eszméletlen voltával. Ez a káosz eluralkodását jelentené, ha annyira vonzó is az ötlet - így veszi a rombolás és káosz ura a legkívánatosabb formát fel, hogy szolgáljak neki.
Magyarázat2: Nemrég jöttem rá, hogy az álmomban az úr iránt megkérdőjelezhetetlen tiszteletet éreztem (mint egykor Sziti iránt). És talán nem a teljes igazság, hogy ő a romboló. Lehet, hogy azért volt elgyengülve, mert ő az építő. Ő építette fel azt, amit le is rombolhat.
Most néztem a History-n egy epizódot a hét főbűnből - the envy/irigység -, ami valószínűleg arra a koncepcióra épül, hogy ezeknek mindegyike hozzájárult az emberiség "felemelkedéséhez", de a vesztét is okozhatja. És épp azon problémázom mostanság, hogy a mindenféle értelemben vett libidóm túl alacsony. Nem érzek késztetést - in general. Létezésre vagy ennek a formájának a megszakítására, nyelvtanulásra, felfedezésre, utazásra vagy letelepedésre, lefekvésre és felkelésre. Ha ez az út vezet ki a mocsárból, a csábító bűn is áldás lenne.
Posts
