Voor een verloren soldaat

Egy elveszett katonáért.

Valamikor rég, abban az időszakban, mikor vallásos láz ölte agyamban az ösztönösség csíráit, elrabolva a hamvas bőr éveit... Bibarcfalván, egy vasárnap istentisztelet után kimentem a mezőn egy helyre, amit különösen alkalmasnak találtam szénatakaráskor arra, hogy ott olvasgassam majd a Bibliám. De meleg volt, a fű szúrt, másztak rám a bogarak - és egyáltalán: a szokásos szakadék tátongott képzelet és valóság között... Hamar elindultam haza, csalódottan.

És az út szélén poroszkált egy katonaruhás legény. Talán arról beszélgettünk, hogy nem érik még a vadalma, pedig jólesne most. Vagy már éretlenül hullik és rohad. Nagyon barátságos volt, sőt, szokatlanul. Elmentem vele a patakpartra. Fürödni akart. De én azon rágódtam, hogy nincs nálam fürdőnadrág, az ismeretlen pedig túl barátságos - és, talán mindezek mögött valami olyat éreztem, ami túl jó volt ahhoz, hogy elfogadjam. És amíg valaki mással beszélt a patakon, én elosontam, hazamentem.

Hívást kaptam akkorra és oda, de nem jó helyen kerestem a kinyilatkoztatást, a szabadulást. (ld. film: be-vrij-ding - "For me, liberation means...")

Ez a film valahogy jóvátétel volt mindezért. Mindezekért. Hányszor elosontam már a boldogság elől! Hányszor nem mertem kinyújtani utána a kezem! Vagy ha rá is tettem a vállára, ökölbe volt szorítva, és nem tudtam rajta megnyugtatni, nemhogy magamhoz szorítani.

Ezért nem voltam én az a holland kisfiú. És ezért nem voltam egyike azoknak a fiúknak sem, akiket egy vasárnapon Amszterdam-Noordba kibiciklizve láttam. Naplemente felé haladva, öltönyben (templomba menet?), egymást átkarolva, és egy játékos csókot váltva.

Mikor törik már meg az átok, és forr egyenesbe a törés akarat és tett között?

Buzogj föl, kút, zengjétek dalát!