csak élni

Tegnap, kiállításról jövet, a beszélgetés után
mikor emberekkel voltam,
akiknek állandó lakásuk van,
karrierjük, világképük, urambocsá' isten-képük
kialakult ízlésük ehhez is, ahhoz is.

Szóval akkor rossz volt.
Ott a villamosmegállóban.
És főleg, hogy volt köztük egy,
aki annyira más volt mint én,
olyan jól artikulált, jól artikulált világa volt.

És akkor rámnehezedett minden,
főleg az, aki nem vagyok,
és talán nem is leszek,
talán nem is lehetek.
Amim nincs,
amim talán nem is lesz,
és talán nem is lehetne.

És mikor már nagyon nyomott,
nagyon fájt,
összelapított,
széttépett,
akkor valami kisült. pukk!

Valahogy mindig elfelejtem, hogy ez így szokott lenni.

:-)

És a könnyűségben, amibe felemelkedtem,
az hangzott:

"Neked csak élned kell."

És amíg nem jött a villamos,
mosolyogva rugdostam egy egyre málló jég-hó-rögöt
előre-hátra a megállóban.